Az emberek többségének tudatában valószínűleg igen egyoldalú kép él Szendrey Júliáról: olyan nőalaké, aki hálátlanul, de pontosan teljesíti be a Szeptember végén című Petőfi-vers látomásos jóslatát. Ezzel a nagyközönség számára sorsa bevégeztetett. Pedig hátravan még az életéből jó másfél évtized, amely alatt fölnevelte Petőfi fiát, megszült még két fiút és egy kislányt, s életének utolsó pillanatáig gondoskodott róluk. Ezek puszta tények, de nem sokat mondunk arról, hogyan telt el az a tizennyolc év. Többet árul el a jövendölés, amelyet Júlia a naplójába jegyzett föl 1850 tavaszán: „Élni akarok, meg akarom kísérteni a boldogság nélküli életet. (…) Ez életösztön az első rossz lépés, az első alap, melyre jövendőm épülni fog. Mi áron? Mi következéssel? Jaj nekem! Ezerszer jaj!”

Ez a rendkívül érzékeny alkatú nő megsejtet valamit, amelyet akkor még nem tudatosíthatott, az utókor viszont elveszettnek hitt, majd előkerült naplótöredékeiből, leveleiből tudhatja: Szendrey Júlia -mindvégig vállalva a Petőfiné nevet – megtalálja és megőrzi önmagát, de közben családi életében a pokol mélységes mély bugyrait járja meg.

A színpadi játék – mellőzve minden fikciót – csupán Szendrey Júlia leveleinek, naplójának és a halálos ágyon apjához írt megrázó vallomásának szövegéből, valamint Petőfi verseiből és leveleiből építkezik, s ezeket egészítik ki a legjobb barát, Arany János versei, valamint néhány korabeli újsághír.

A darab három egyre rövidülő terjedelmű képben három szeletet metsz ki Júlia életéből: az első rész a Petőfivel való találkozás boldog-boldogtalan pillanatait idézi föl, amelyek aztán a koltói ; a mézeshetekben teljesednek ki; a második egység azt a kritikus életszakaszt ragadja meg, amikor bizonyossá vált Petőfi halála, s végtelenül bizonytalanná az özvegy és gyermeke sorsa, s ebben a helyzetben Júliának döntenie kellett: öngyilkosság vagy a „boldogság nélküli élet” megkísértése; a harmadik kép a testi szenvedéssel súlyosított haldoklás heteit sűríti össze abban a néhány percben, amíg elhangzik az apjának írt levelében megfogalmazott, megrázó erejű vallomása.

A játék dramaturgiája a középpontba állított ember elmagányosodásának , ugyanakkor lelki gazdagodásának , kiteljesülésének és önmagára találásának menetét követi. Az első képben a vidám és mozgalmas életet kedvelő, kissé felszínes csitriként ismerjük meg Júliát, akit kedves emberek sokasága vesz körül: ott van a barátnő a levelein keresztül, de mindenekelőtt ott van Petőfi –vagyis hát a szerelmes kislány számára az egész világ. A második kép a hirtelen felnőtté érett, s az új helyzetben, a fájdalom és a meg nem értettség közepette önmagát kereső Júliát állítja elénk, akit ellenséges és idegen világ vesz körül, s az asszony éppen ezért riadtan kapaszkodik az egyetlen férfiba, aki menedéket kínál neki. A harmadik kép abban a tragikus pillanatban ábrázolja Júliát, amikor a halállal magányosan viaskodva megtalálja legőszintébb hangját – utat találva vele apjához és önmagához is.